Már évek óta alig keltik fel az érdeklődésemet az animációs filmek. Lehet, hogy én öregszem, de az biztos, hogy a manapság mozikba került rajzfilmek nagy része már egész egyértelműen csak a kisebbeknek szól, komolyabb téma vagy gondolat nélkül. Persze ezek létjogosultságát is meg lehet érteni, de éppen ezért mindig szívesen megnézek egy olyan darabot, mely nem csak a kicsik, hanem mindenki figyelmére érdemes lehet.

Tavaly egy ilyet találtam, mely Kubo és a varázshúrok címre hallgatott, idén pedig a Coco előzetese keltette fel az érdeklődésemet. Vajon érdemes volt a megtekintése mellett döntenem?

A történet főszereplője egy Miguel nevű fiú, aki zenész szeretne lenni. A családjában azonban már generációk óta utálják a zenét, mivel a família egyik férfi tagja a nagy zenész karrier reményében hagyta ott feleségét. Miguel ennek ellenére nagy karriert szeretne befutni, hangszere azonban nincs. Jobb híján megpróbálja "kölcsönvenni" nagy példaképe, Ernesto de la Cruz sírjáról annak legendás gitárját, ám a fiú ezek után a holtak világában találja magát…

Közel sem egy habos, mindenki számára fogyasztható történetnek hangzik, ugye? Hát, többnyire nem. A Coco ugyan soha nem lesz horror, de azért nem is szól mindenkinek. Erőszakot ugyan nem igazán tartalmaz, de súlyosabb témákat azért már pedzegetnek, mint például: a szeretteink halála, az elfogadás, az élet tisztelete és ilyesfélék. Ugyan a 6-os karika többnyire jogos, de ez alatt semmiképp sem ajánlanám: van az úgy, hogy a történet is sötétebb irányt vesz majd.

Ugyan van a filmben reményteljes jelenet is bőven, de mégis azt kell mondanom, hogy én egy kicsit éreztem Tim Burton sötétebb hangulatú meséinek (A halott menyasszony, Frankenweenie) a hatását is. Nekem  azonban sokkal jobban tetszett így a dolog, mert gyakorlatilag nyugodtan mondhatom, hogy a Coco a felnőttek és idősebbek számára is teljesen fogyasztható.

Humora nem a hangosan felröhögős fajta, az egész játékidőt áthatja egy kicsit az elmúlás érzete, tehát azt semmiképpen sem lehet mondani, hogy egy szirupos és csöpögős gyerekfilmet kapnánk. A film több mondanivalóval és értékkel rendelkezik, mint sok élőszereplős társa, s azt hiszem, hogy ennél nagyobb dicséret nem is nagyon kell.

A külcsín is nagyon jó lett: a holtak földje sem egy „horrorland”, hanem egy színes-szagos, bámulatos aprólékossággal és műgonddal megalkotott világ, egyszerűen élvezet nézni. De ez igaz az egész filmre is.

A végjáték, a finálé pedig ennek a csodás utazásnak a csúcsa, megkoronázása: aki nem morzsol el az utolsó percekben legalább egy pár könnycseppet, annak valószínűleg még csak érzései sincsenek.

Összegezve, nagyon ritkán nézek már animációs filmeket, mert a legtöbbjük értelmetlen marhaság sajnos. (A film előtt is  szinte csak ilyenek előzetesét mutogatták: szörnyű, milyen rajzfilmeket mutatnak be a jövőben. :( ) De ettől még a Coco simán megér egy zseniális kategóriát: gyerekek és felnőttek gyakorlatilag ugyanolyan nagy élvezettel nézhetik meg ezt a kedves, de mégis drámai, sokrétű és kicsit keserédes történetet. Meg komolyan, tényleg olyan univerzális témákkal foglalkozik, mint az élet és a halál, szeretteink elvesztése, tehát semmiképp sem mondanám egy könnyed kis délelőtti matinénak. Zseniális filmélmény, hatalmas szívvel, remek hangulattal és könnyen megkedvelhető karakterekkel. Simán többször nézős kategória.

Értékelés:90% 

Ha tetszett a kritika, kövesd az oldalt a Facebookon is!