Warcraft-A kezdetek kritika

SPOILERMENTES

Videojátékból filmet készíteni nagyon kockázatos vállalkozás. Mindig is akadtak próbálkozások, de ezek legtöbbje már régen eltűnt a süllyesztőben, és visszagondolva a mai napig nem emlékszem egy kifejezetten pozitív darabra sem. Személy szerint a Silent Hill 1.része még tetszett is, egyszeri nézésre a Max Payne is  megfelelt. A Resident Evil nyitódarabja is tűrhető volt, de a folytatásokról már inkább nem nyilatkoznék. A Prince of Persia sem váltotta meg a világot, de legalább a hangulata a helyén volt, ellentétben például a Tomb Raiderrel és a két Hitman mozival.

De még mindig nem említettem példát az adaptációk legaljára, felsorolok tehát itt pár olyan filmet is, amelyhez képest még a szemét is csillog: Far Cry, Tekken, A király nevében (Jason Statham alakítása itt külön WTF, mint főszereplő), valamint még a Doom is. Na, ezek után senkinek sem lehet meglepetés, hogy minden gamer messiásként várta az áttörést, ami után el lehet mondani, hogy megszületett a tökéletes játékadaptáció.

Van egy jó és egy rossz hírem is: a jó az, hogy a Warcraft most mindegyiknél közelebb került ehhez, a rossz viszont az, hogy persze közel sem hibátlan. Az viszont tény, hogy egy mérföldkő a gamerfilmek esetében, ami miatt végülis már most boldogok lehetünk. Valamint lesz itt még év vége, Assassin’s Creed filmmel, melynek előzetese után most kicsit bizakodó vagyok. A történet egy fantasy univerzumban játszódik. Azt már az elején érdemes tudni, hogy meg sem próbál elszakadni a műfaj szokásos, kisebb-nagyobb kliséitől. Tehát aki nem bírja a kardozást, az orkokat, az epikus, több ezer fős csatákat, az addig hagyja el a hajót, amíg még lehet.

Remélhetőleg kevesen vannak ezzel így, mert a klisék ellenére is egy korrekt fantasy mozinak bizonyul a Warcraft. Az alapstory szerint az orokok új hazát keresnek, és egy portállal átjutnak az emberek által uralt vidékre, Azeroth földjére. Természetesen a király és az emberei ezt nem nézik túl jó szemmel, és így megkezdődik egy hatalmas csata. A rendező azt ígérte, hogy ez most legalább annyiban más lesz, hogy bemutatják mindkét faj érzelmeit, indokait, hogy a nézők is jobban tudjanak azonosulni mindenkivel.

Ez nagyrészt be is jött, már csak azért is, mert tényleg meg lehet érteni mindkét fél motivációit, és nem lehet egyértelműen meghatározni  a jó és a rossz fogalmát. Persze annyira nem árnyalt a kép, mint például egy komolyabb (dark) fantasy esetében, de kezdésként ez is megteszi. Ha már a játékokat nézzük, ott van a Witcher például, ahhoz nem ér fel morális kérdések tekintetében. Ez azonban csak egy egyszerű példa, ezt senki nem is várta tőle.

A legfontosabb szerintem az, hogy ezt a filmet olyan személyek hozták össze, akik egytől egyig ismerik és szeretik az alapjául szolgáló játékot, és ennek az lett az eredménye, hogy kellő tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz. Szerintem ebben a műfajban ez mindennél fontosabb, talán nem ártana ezt Uwe Bollnak is az eszébe vésnie.

Aki nem tudná azt, hogy az univerzum melyik szeletét dolgozza fel a film, annak megsúgom, hogy nem a Wow-ot veszi alapul, hanem a legelső rész, amely már nem éppen egy mai darab, talán megvan már húsz éves is. Valószínűleg jóval kevesebben ismerik, mint a Wow-ot, és annak kiegészítőit, ami még csak nem is MMO volt, hanem RTS.

Ennek ellenére szerintem jó döntést hoztak, amiért innét kezdték el a történetet, mert így mindenki az elejétől élheti át a Warcraft legendáját. Még az olyan személyek is, mint én, aki alig játszott a Warcraft univerzumában. Nagyon látszik, hogy a rendező, Duncan Jones igen komolyan vette a feladatát, nem is csoda, hogy minimum trilógiában gondolkozik, de ehhez persze előbb még bőséges bevételek is kellenek. A film csak enyhe siker az USA-ban, a zajos áttörés elmaradt. Ellentétben például Kínával, ahol rengetegen nézték már meg, valamint az utóbbi időben hazánkban is az egyik legnézettebb mozinak bizonyult.

Ami még hatalmas pozitívum, az egyértelműen a sötétebb-komorabb hangulat bevállalása. Hiába a viszonylag alacsony korhatár mind a tengerentúlon, mind itthon (itt 12, ott 13), ez nem nagyon látszik meg semmiben, a vér teljes hiányát leszámítva. Sem az orkok, sem az emberek nem finomkodnak majd a csaták során. Nem kímélik a lovakat, törnek a csontok, hullanak a résztvevők mindkét táborban. Mondjuk tény, hogy viccelődve ez az egész nem ment volna. Itt is látszik, hogy Duncan Jones egy teljes mértékben kiváló rendező.

A karakterek nagy része jól megalkotott, külön kiemelném a főszereplőt, Lothart. Őt Travis Fimmel alakítja, akit remélhetőleg ismerünk már páran a Vikingek című remek történelmi sorozatból. A többi színészre sincs panasz, ellenben túl sok a karakter, és némelyikük megismerésére egyszerűen nem elég ez a két óra.

Egy ilyen produkció esetében szerintem nem is kell mondanom, hogy a látvánnyal nincs semmi probléma. Szemkápráztatóak a csaták, egyediek az orkok, és az összes többi lény is, a végső ütközet pedig megháromszorozza a látvány minőséget. Lesz, hogy nem tudunk mást mondani, mint hogy „wow, ez igen”(ezt muszáj volt), annyira keressük majd az állunkat.  Látszik, hogy itt sem sajnálták a pénzt, rámehetett erre azért „pár” dollár. A lezárás pedig különösen meglepő, én nem számítottam arra a fordulatra, ami bekövetkezett. Ügyesebben oldották meg a lezárást annál, mint amire számítottam.

Az is igaz, hogy aki még csak most ismerkedik a Warcrafttal, hasonlóan hozzám, annak talán túl sok az információmennyiség és a megjegyezendő név. Ezek viszont csak kisebb hibák, amik nem veszik el a Warcraft filmtől annak legnagyobb érdemét: hogy jelenleg nincs nála jobb és látványosabb játékadaptáció. A hibák ellenére is, én a jövőben még nagyon szívesen visszatérnék Azeroth földjére. 

Pozitívumok:

-Travis Fimmel alkaítása

-Duncan Jones ehhez a tökéletes rendező

-az év egyik leglátványosabb darabja

-ötletes lezárás

Negatívumok:

-kevésbé hozzáértők belezavarodhatnak

-pár alibikarakter

Értékelés: 75%